Chapter two - Ave Atque Vale

Az utca hideg kövén fekvő Ian viszonylag gyorsan tért magához a váratlan vámpírtámadásból, hála testvére rúnájának. Hirtelen fogalma sem volt, hogy hol van, vagy mit is csinál, majd mikor vért köhögött fel, rögtön eszébe jutottak a képek, ahogy valami ledönti a lábáról, és az éles szúrást a nyakán. A hideg is kirázta őt.

Látása kezdett tisztulni, a sötét, csillagos ég volt az első, ami tudatosult benne, majd a gyógyító rúna kellemes bizsergése, végül, hogy hideg van körülötte.

Pislogott párat, majd szétnézett, fejét próbálta nem mozgatni. Megpillantott egy ismeretlen vörös hajú lányt, és Lana-t. Ja igen, a lány, akit démonnak hitt – jutott eszébe.

- Mi történt? – kérdezte kábán a szőke fiú. A két lány egy emberként hajolt fölé.

- Egy vámpír megmart, megöltük, utána pedig rajzoltam rád egy rúnát. Úgy örülök, hogy minden rendben van, Ian. Ha bármi történt volna veled… én… - sírta el magát Lana, majd a fiú mellére borult.

- Nem akarok ünneprontó lenni, meg semmi, de itt lehet, hogy nem vagyunk túl nagy biztonságban, nem? – szólalt meg Rosalie. Lana gyorsan összeszedte magát, és segített felállítani Iant.

A gyenge fiú egyik karjával Rose-ra, másikkal testvérére támaszkodott.

- Ha megölsz most, Lana kifiléz – közölte tárgyilagosan a vörös lánnyal, aki nevetve szólalt meg:

- Nem foglak. Hová megyünk?

- Az Intézetbe. De nem együtt megyünk, csak mi. Te nem – ragozta a dolgokat sértő hangsúllyal az árnyvadász lány.

- De hát láttalak titeket, és segítettem is nektek, és… - hadarta idegesen a csalódott lány, miközben botladozva mentek a hatalmas fiúval a vállukon.

- Nem nyitok vitát, Carl majd eldönti. Pont – zárta le a témát Lana.

- Carl? – jött a várva várt kérdés Rosalie-től.

- Ő az Intézet vezetője. De elég volt ennyi, siessünk.

Fél óra lassú séta után odaértek az Intézethez. Rosalie azonnal látta, hogy mennyire gyönyörű, tudta édesanyja feljegyzéseiből, hogy a mondének máshogy látják, és büszke volt magára, hogy ő kivételes. Látta, amint a lepusztult, romos épületből gyönyörű kastély válik, látta a gyönyörű kertet, a járólapokat, amiken besétáltak, látta a ház szépen kidolgozott részleteit, minden kertben nyíló gyönyörű virágot.

- Gyönyörű – adott hangot gondolatának, mire mindketten ránéztek:

- Te látod?

- Persze. Nagyon szép.

-Atyám, ez tényleg igazat beszél – borult ki nyilvánosan a szőke lány. Nem hitt neki először, most meg előáll ezzel.

Elindultak be az épületbe, mikor bezárták a hatalmas vasajtót maguk mögött, négy acélzár kapcsolódott be automatikusan. Rose azt sem tudta, hová nézzen.Elkezdte pásztázni a falakon lógó képeket. Mindegyik egy csatában meghalt büszke árnyvadászt ábrázolt. Sorra nézett végig a képeken, majd megakadt a szeme egyen. A szíve megállt egy pillanatra. Lana hangja szakította őt ki a gondolataiból:

- Vigyük őt a gyengélkedőbe, én vigyázok rá, te meg… vagyis, majd Jonah vigyáz rá, én meg megyek veled Carlhoz. Bár, a többiek nem tudom, hol a pokolban vannak – bosszankodott mikor meglátta a felé közeledő barna hajú magas srácot. A fiú láthatólag nem értette a helyzetet, szemöldöke a homloka közepére szaladt.

- Mi történt? Kém?

- Hosszú, figyelj Ian-re, vámpírmarás. A csaj Látó. Odaviszem Carlhoz – mondta sietősen Lana.

- Rosalie Mo… - akarta mondani Rose, mikor a szőke árnyvadász lány közbeszólt:

- Elég!

- Jonah Roberts. Üdv, szép vörös lány! – köszönt vidáman a feszült hangulat ellenére a magas srác. Lana csak megforgatta a szemeit, majd elindult a Terem felé.

Rosalie figyelmét teljesen elvonta Jonah. Legalább egy fejjel magasabb volt nála, fekete atléta feszült kidolgozott testén, karját, vállát, nyakát fekete rúnák sokasága hálózta be, minden mozdulatánál hullámoztak az izmok. Ahogy mosolygott, szája sarkában gödröcskék jelentek meg, hófehér fogai kivillantak.

Szeme gyönyörű élénk kék volt, amiben könnye elveszik az ember lánya, a haja pedig fényes, csokoládébarna.

- Jönnél? – a szőke lány türelmetlen hangja zavarta meg Rose-t. A lány a másik után sietett, magára hagyva a két harcos fiút.  

Jonah csak állt, bárgyú vigyorral az arcán, és a két lány után bámult. Megbabonázta őt Rosalie szépsége. Ahogy hosszú, egyenes vörös haja hullámzott a hátán, ahogy karcsú dereka ütemese mozgott a lépései hatására, ahogy a ruhái feszesen tapadtak a formás testére, egyszerűen lélegzetelállító volt.

- Hallod, amit beszélek?! – kérdezte Ian mérgesen barátjától. Ő viszont egy pillanatig még nézte a távolodó lányt.

- Mivan? – kérdezte bambán, mikor visszafordult az ágyban fekvő fiúhoz.

- Az van, hogy egy vad idegen csajra nyáladzol, mikor engem vámpír mart meg – puffogott idegesen a sérült.

- Bocs, na. Ne mondd, hogy neked nem tetszik! – emelte fel vádlón a kezét Ian.

- Nem, képzeld, nem tetszik. Majdnem miatta haltam meg. Közölte, hogy ő az Isten, és vigyük őt magunkkal, de előbb kaszaboljam le a többi démont. Addig Lana vele maradt, én meg megöltem azt a hülye Falánkot, akiről beszélt, közben azt hittem, démon volt a csaj, Lana biztos megölte már úgyis, és haza akartam indulni, mikor megmart az a francos várszívó – hadart idegesen a srác. Arca néha fájdalmas görcsbe torzult a fájdalomtól.

- Oké, nyugodj meg, látod, hogy nem démon. Hozok valami teát, hogy ne legyen iylen rossz, aztán meg fürödj le, mert bűzlesz – ezzel elindult kifelé Jonah.

 Ian még utána kiabált, hogy nem kell tea, meg hogy nem érdekli, hogy büdös, de ő meg sem hallotta.

Rosalie lassan haladt a szőke lány után, mindent alaposan szemügyre akart venni. A falakat régi téglából építették, volt ahol kicsit lemállott a burkolat, és kilátszódott a régi kő. A járólapok finomra csiszolt márványtáblából álltak, az ajtók hatalmasak voltak, mind gyönyörű mahagóni volt. Jelek voltak vésve mindenhová.

- Gyere! – szólt rá a bámészkodó lányra a másik. Rose szaporázni kezdte a lépteit, és nem sokára odaértek egy még hatalmasabb ajtóhoz. Az ajtóban egy fiatal férfi várta őket. Magas, szikár, izmos volt, haja rövid, szőkés. Szemei mélyen ültek, zöldesek voltak. Tekintete meggyötört volt, mégis szelíd. Mosoly húzódott a szájára, mikor ránézett Rosalie-re. Testét fekete póló és farmer takarta, kidolgozott karján, nyakán jelek milliói díszelegtek.

- Calr, ez itt, azt állítja, hogy valami istenségnek a leszármazottja, és ez által ide akar tartozni – magyarázott flegmán a szőke.

- Nos, igazából nem hiszem, hogy istenségről kellene beszélned. Rosalie Morgernstern vagyok, Clarissa és Johnahtan lánya. Édesanyá... – és itt nem tudta folytatni a mondatot, mert a férfi közbevágott:

- Még egyszer a nevedet, kérlek.

- Rosalie Morgenstern – felelte a lány lassan, tagoltabban, mint az előbb. Carl arcáról lefagyott a kedves mosoly, helyére döbbenet került.

- Istenem. Hát élsz! – ezzel agához rántotta a lányt. Átfutottak rajta a régi emlékek, amikor Clarissa terhes volt, fiatalok voltak, barátok voltak, Jace, Clary, Alec, Isabelle, és ő.Ő Csatlakozott hozzájuk a legkésőbb, mégis úgy szerették őt is, mintha testvérek lettek volna.

- Kérlek, mentsd meg, élje túl. Ne hagyd, hogy itt nőjön fel, nem akarom, hogy úgy haljon meg, mint én… segíts ne … - kérlelte őt egy halálos csata végén Clarissa. Az utolsó szót már nem tudta kiejteni. Úgy halt meg, hogy a gyermekét akarta megmenteni.

- Ave Atque Vale, Clarissa Morgernstern – suttogták egyszerre Jace-szel.

Rosalie nem értette mégis mi történik, de jól esett neki a férfi ölelése. Szinte sose ölelték még meg. Az iskolába párszor. A férfi gyorsan elengedte őt.

- Hosszú út áll előtted, ha valóban ezt akarod. És nagyon sokat kell mesélnem.

- Micsoda? Maradhatok? – kérdezte ragyogó szemekkel a vörös lány.

- MARADHAT? – kiabált Lana.

- Igen. Lana, te most menj el kérlek. Rosalie, te gyere. – adta ki a parancsokat Carl.

Hát sziasztok!

Végre itt vagyok, és írok nektek. Nagyon rosszul kezdődik a szeptemberem. Nagyon sokat kellett tanulnom, nem tudtam írni, valamint ugye írtam, hogy kaptam egy hírt, meghalt egy fontos ember az életemben.

De itt az új rész, sietek a következővel, sziasztok!

Ave Atque Vale, Tomi. Üdvözlet, és búcsú. Köszönök mindent.