Hír

Sziasztok Drága olvasóim!

Mint láttátok, az utóbbi időben nagyon ritkán hoztam új részt, és az sem lett az igazi.

Elkezdtem egy új blogot, ezt pedig ideglenesen ötlethiány miatt szüneteltetem.

Megértéseteket köszönöm, remélem nem pártoltok el tőlem.

Az új blogom egy Adam Lambert sztori lesz :) 
www.dirtysituations.blogspot.hu

Chapter five - Nem is olyan rossz ez... Vagy mégis?

A kezdeti sokk szép lassan felszívódott Alex és Carl távozásával. Ian és Jonah szó nélkül meredtek hol egymásra, hol a két lányra. Lana törte meg a csendet.
- Oké. Szerintem éltünk már át ennél keményebb dolgokat is, megbirkózunk vele. Én személy szerint nem vagyok ellened, de Ian miatt még fogsz kapni - viccelődte el a végét a szőke lány. Rosalie ekkor vette csak igazán szemügyre, hogy hol is van. Az Intézet konyhájának látványa tárult a szeme elé. Modern bútorok, háztartási gépek, fehér falak. Teljesen otthonos, barátságos volt az épület többi részéhez képest.
- Lana, köszönöm, hogy megvédtél meg minden - kezdte volna a vörös lány, de a másik leintette.
- Gyere, megkeressük a szobád, hagyom hogy körbenézz, kölcsönadom ideiglenesen a cuccaimat, mert Carl elspekulálta magát, este kilenc van, a boltok zárva vannak. És ha fáradt vagy, akkor pihenhetsz, ha pedig van kedved, megnézhetjük az alapokat. Vagy amit szeretnél - veszett el a végére maga Lana is a hosszú mondandójában.
- A szoba jó ötlet, és azt hiszem van kedvem az edzéshez - felelte Rosalie mosolyogva.

*Rosalie*

Alig tértem még magamhoz ebből az egész révületből, és máris belevágunk a közepébe? Nagyon furcsa, hihetetlen ez az egész.
- Van valami cuccod amit elhoztál otthonról? - kérdezte Lana. Pirulva sütöttem le az arcomat, hisz voltam olyan buta, hogy egy szál semmivel nekivágtam a nagyvilágnak.
- Semmi - préseltem ki magamból, mire felnevetett.
- Gondoltam.
Követtem a magas lányt végig a folyosón, fel a lépcsőn, el egészen az ismerős ajtóig. Útközben már nem álltam meg, tudtam hogy Lana-t zavarná, hogy bámészkodok.
Mikor benyitott az ajtón, megtorpant.
- Britany, minden rendben? Mi történt? - rohant oda a földön kuporgó lányhoz. Ó igen, a vértől vörös körmök és barna haj.
- Nem lényeg... magamra hagynál? - ezt a pillanatot választottam megfelelőnek ahhoz, hogy közelebb menjek, mire Britany felnézett. Gyönyörű arcát fekete festék csúfította el, szemei vörösek és dagadtak voltak a sírásról, szégyenében felsírt. Kötelességemnek éreztem a tudtára adni, hogy a titkát megtartom.
- Britany, nem találkoztunk még, de nem szeretem az ilyesfajta negatív első találkozásokat. Rosalie vagyok, közétek fogok tartozni, és idővel majd képes leszek arra is, hogy fizikailag is megvédjem azokat, akik fontosak a számomra, nem csak szavakkal - nagyon elcsépeltnek éreztem amit mondtam, de egy utolsó könnycsepp legördült az arcán, majd elmosolyodott.
- Köszönöm.
Lana furán nézett rám, de nem vettem róla tudomást.
- Szerintem hagyjuk magára Britany-t, szerintem nem segítünk neki azzal, hogy bámuljuk - húztam kifelé a szőke lányt. Most vettem észre, hogy feszülős toppja látni engedte egész karját. Bőre világos, tele fekete Jelekkel. Idővel talán nekem is lesz.
- Oké, ez fura volt. Nem tudom mi történt. Akkor keresünk neked egy másik szobát. Ez jó is lesz, közel vagy a többiekhez - ezzel benyitott pár ajtóval arrébb. A szoba tágas volt, meleg. A falakat bézs tapéta fedte, a sarokban méretes ágy díszelgett, pipereasztal, szekrénysor, ablak, és egy kis ajtó egy saját fürdőszobával.
- Wáó. Ez az enyém? - hüledeztem, mire Lana nevetett.
- Igen. Azt hiszem kedvelni foglak. Oké, a ruháidat lecseréljük, a hajadat felkötjük, és máris kezdhetjük. Először is letesztelem mennyit bírsz. Kövess - az utolsó szónál kiiramodott a szobából. Egy röpke pillanatig csak álltam bambán, majd utána indultam. Mikor megláttam, hogy már a folyosó végén fut, rohanni kezdtem. Kecsesen szökdelt le a lépcsőn, kapaszkodás nélkül, míg én zajosan, a korlátot markolva. A lépcső aljánál visszanézett sunyi vigyorral az arcán, majd jobbra futott. Koncentrálva, hogy ne csússzak el a szőnyegen, futottam utána. Cipőm sarka hangosan kopogott, hajam csapdosta a hátamat. A levegőt egyre gyorsabban szedtem, mire Lana hirtelen eltűnt. Két irányba mehetett, rövid tétovázás után jobbra indultam. Megláttam a folyosó végénél jobbra kanyarodni. Sprintelni kezdtem, hogy behozzam a lemaradásomat, de mire a sarokhoz értem, már ismét eltűnt. Csalódottan fújtam ki a levegőt, mikor tudatosult bennem, gyenge vagyok. A méregből merített újult erőmmel futni kezdtem, éreztem, hogy a vér dobol a fülemben, az adrenalin száguld az ereimben. Talán utolérem, ha nagyon sietek. Lábaimat egyre nehezebben raktam egymás elé, tüdőm égett.
Befordultam az utolsó sarkon, itt volt a folyosósorozat vége, Lana pedig vigyorogva állt előttem.

- Meg akarsz ölni?! - keltem ki magamból fulladozva, mire ő csak kuncogott. Még csak lihegni sem lihegett.
- Teszteltelek, mennyire bírsz futni. Ez az alap, ha futni nem bírsz, meghaltál. Egész jól bírtad, gyorsan futottam, és én vagyok a leggyorsabb közülünk - magyarázta, miközben én összerogytam a hideg járólapon. A tüdőm ki akart szakadni a helyéről, a torkom lángolt.
- Nem lesz ez így jó... - suttogtam inkább magamnak, mint neki.
A szőke lány közben bement az egyik ajtón, intett, hogy kövessem. Odabent dohos szag volt, szekrények, polcok borítottak mindent. Odament az egyik hatalmas világosbarna szekrényhez, és előkotort belőle egy halom ruhát. Fekete pólókat, toppokat, vékony nadrágokat. A következő szekrényben cipőket kezdett túrni.
- Hányas a lábad?
- Harmincnyolc - feleltem egyszerűen. Végre úgy éreztem, van okom örülni, hisz kapok ruhákat.
- Ennyi cucc elég lesz? - mutatott rá a méretes halomra.
- Persze. Köszönöm - markoltam bele. Ekkor vettem észre, hogy kényelmes edzőcipők helyett egy legalább tizenöt centi magas acélsarkú bőrcsizma díszeleg a kezemben.
- Ezt arra az esetre, ha egy kis démonölés után partizni támad kedvünk? - böktem a lábbelik irányába a fejemmel, mire kerek szemekkel tekintett vissza rám.
- Oké, hogy eddig mondiként éltél, oké, hogy itt leszel velünk, és oké, hogy semmit nem tudsz, de kérlek... a csizma egyik sarka ezüst, a vérfarkasok ellen, a másikkal meg vámpírt ölsz.
- Ó én kérek elnézést. Otthon a legmodernebb, legmárkásabb cipőkre sincs ráírva, hogy : használat: Jobb sarokkal vámpírt ölj, ballal vérfarkast - gúnyolódtam vele.
- Nagyon kis vicces vagy. Majd amikor harcolni kell, akkor legyen ilyen jó humorod - vágta hozzám a szavakat, majd kiiramodott a szobából. Nagyszerű, ezt is sikerült jól elcsesznem.
Gyors léptekkel végigmentünk az Intézeten, fel a szobámig. Ott engedélyt kaptam, hogy átöltözzek, a magassarkút hagyhattam pihenni egyelőre.

Mikor megláttam a fekete toppot, szólni akartam, hogy kicsi lesz. Ránéztem a méretre, M. Akkor mégsem lehet kicsi. Belebújtam, és kellemes meglepetés ért. Finom anyaga barátságosan simult a testemre, kiemelve az alakom. A nadrág hasonlóan kényelmes volt. Hajamat hátrafontam, a végét pedig elkötöttem, hogy ne zavarjon.

Büszkén mentem ki, de csak egy cetli várt. Elkezdtem futni, igyekezz.
Ezt nem hiszem el. Mezítláb kezdtem rohanni, automatikusan kanyarogtam. Lépteim még mindig hangosak voltak, de próbáltam beosztani az energiám. A lépcső alján ott állt Lana, gonosz vigyorral az arcán, majd futni kezdett. Bírtam a tempóját, úgy futott, hogy tudjam követni. Az útvonalat véletlenül sem tudtam volna megjegyezni, mert annyi folyosó, lépcső volt, hogy belezavarodtam. Lementünk az alagsorba, izzadtság, hintőpor, és szappanszag terjengett a levegőben.
- Na Rosalie, üdv az árnyvadászok világában - mondta, miközben elállt az utamból.
A szemem elé terülő látvány borzasztó volt.

Hatalmas szőnyegek feküdtek tisztes távolban egymástól, egyik mellett kardok sorakoztak, másik közepén kötelek lógtak a plafonról. Volt homokos placc, volt akadályokkal teli.
Mint valami kínzókamra, komolyan. Elfogott a rémület.





Na hát sziasztok!
Nagyon sokára hoztam meg ezt a részt, de nem tudtam mikor írni. A családban voltak gondok, és ez elvettem az időmet. Ez a rész kicsit gyengusz lett szerintem, ne haragudjatok. Igyekszem összeszedni magam. Köszönöm a komikat, és a 2800 megtekintést :)

Puszi, Nady.

Chapter four - Kínos első találkozás

Az emeleti szobák egyikében forró hangulat uralkodott. Alex éppen Britany nyakát csókolgatta. A két harcos gondolatok nélkül feledkezett a másikba.

- Gyűlölöm őt… érted…? – nyögte két csók között a barna hajú lány.

- De engem nem, igaz? – jött a válasz. Alexander amúgy is mély hangja vágytól volt fűtött.

- Nem, téged sose – suttogta Brit, majd a fiú pólója alá nyúlt.

Ha ő megcsalhatott engem, nekem is szabad akkor, nem? – gondolta magában. Barátjára, Adam-re gondolt. A fiatal harcos nem élt velük az Intézetben, így szabadon szórakozhatott kedvére, hisz Brit úgysem tudta meg, egészed eddig.

Alex vadul csókolta a megtört lányt, próbálta enyhíteni a fájdalmát, és saját hevét.

Britany hirtelen felült a szőke fiú csípőjére, levette a felsőjét, majd visszahajolt a kidolgozott testre.

Felejteni akart.

- Ez most teljesen irreális. De jó, azt hiszem, jobb lenne, ha nem kérdeznék. Merre van az a szoba? – kérdezte Rosalie kábultan.

- Helyes, okos lány vagy. Felmész a lépcsőn, és a folyosón rögtön az első ajtó. Menj, nézz körül, és ha végeztél, megtalálsz – kísérte az ajtóhoz a lányt Carl.

Rose bizalmatlanul, összezavarodva lépkedett a hatalmas lépcső irányába.

El sem hitte még, hogy itt lehet, egyáltalán, hogy találkozott árnyvadászokkal, és most? Éppen a leendő szobájába igyekszik. A történet, amit Carlos mesélt neki, egyenesen kétségbeejtő volt. Hogy lehetett ennyi gonoszság, reménytelenség, kitartás egy kapcsolatban? És a szülei mégis elég erősek voltak, és kiállták mindezt.  Hihetetlen. És most ő is részesévé válhat mindannak, amiben Clarissa és Jace éltek.

A márványlépcső rideg hangulatot tulajdonított az Intézetnek, de a falakat díszítő festmények barátságosabbá tették. Az egyik egy angyalt ábrázolt, a másik csatát, a harmadik egy kelyhet.

A lányt teljesen lenyűgözte az épület ősi szépsége, de a lelke nem tudott szabadulni az imént hallottaktól. Mire felért a lépcső tetejére, gyomra görcsbe ugrott.

Éppen készül bemenni egy olyan szobába, amire valószínűleg a sajátjaként fog tekinteni egy ideig.

Vett egy mély levegőt, majd elindult a jobb oldali folyosó felé.

Szíve hangosan zakatolt, biztos volt benne, ha nem lett volna egyedül, más is hallotta volna.

Megállt az első ajtó előtt, Jelek borították. Remegő kézzel nyitott be.

Alex ereiben vadul száguldott a vér, ott érintette az alatta vonagló barna hajú lányt, ahol érte. Tudta, hogy disznóság, amit csinál, de nem érdekelte őt abban a pillanatban. Inkább átadta magát az élvezetnek, a bűntudat ráér. Beletúrt partnere egyenes hajába, közelebb húzta magához.

A lány macskaként dorombolt, körmeit a hátába mélyesztette, de Alex ezt sem bánta.

Gorombán bánt Britany-vel, de piszkosul élvezte. Rég volt már lánnyal, Brit pedig igencsak meg volt áldva bőségesen.

Fokozta a tempót, fülének muzsika volt Brit hangos nyögése.

Rosalie a döbbenettől alig kapott levegőt.

Mekkora egy idióta vagyok! – korholta magát. Nem figyelt eléggé, bizonyára rossz ajtón nyitott be.

A látvány megdöbbentően arcpirítóra sikeredett.

Egy szőke fiú ritmusos mozgása, széles, kidolgozott, Jelekkel borított test hullámzása, elfojtott nyögések, barna hajfürtök, véres körmök.

Rose egy pillanatig csak állt, majd ki akart futni a szobából, mire hátrafordult a fiú.

Szeme kéken meredt rá, hideg kéken, szikrákat szórva. Mintha csak azt mondaná: Takarodj!

A lány gyors léptekkel kirohant a szobából, a hatalmas fa ajtót erősen becsapta.

Elindult lefelé a lépcsőn, majd félúton lerogyott az egyik fokra.

Szíve hevesen vert, arca égett. Rányitott két idegenre, akik szemmel láthatólag élvezték egymás társaságát, és még olyat is látott, amit eddig nem sokszor.

Folyamatosan felvillant az agyában a fiú hullámzó mozgása, meztelen teste.

Ösztönösen ökölbe szorította a kezét, mély levegőket vett.

Alex döbbenten nézte még mindig az ajtót. Alig hitt a szemének. Bevonul egy vörös kiscsaj, se szó, se beszéd, aztán el is tűnik?

Valahogy elment a kedve az egésztől, az ismeretlen lány elölt valamit. Óvatosan leszállt a lányról, elkezdte felvenni a ruháit.

- Mit csinálsz? Még nem is… - kezdte volna Brit, de Alex félbeszakította.

- Nem helyes. Van barátod, csak mérges vagy rá, nincs közöttünk semmi, a húgomként tekintek rád, hiba volt. Mennem kell – ezzel kiment a szobából.

Átment a szemközti a folyosón a saját szobájába. Az útja egyenesen a fürdőszobájához vezetett, ahol beállt a jeges víz alá. Próbálta kitisztítani a gondolatait, hisz majdnem lefeküdt az egyik legjobb barátjával, és nem mellesleg, szemtanú is volt rá.

És mégis ki volt az a lány? A fojtogató érzés helyét méreg kezdte átvenni. Mégis mit törődik Brit érzéseivel? A lány akarta az egészet. És még most is nagyban együtt lehetnének, ha az a csaj nem nyit be.

A csapot mérgesen forróra állította. Élvezte, ahogy a víz égeti a bőrét. Végigsikálta magát egy szappannal, el akarta tüntetni Brit nyomait. Mikor keze a hátára tévedt, megérezte a felduzzadt csíkokat. Ezek szerint tényleg nem semmi a kiscsaj.

Mikor már elviselhetetlenné vált a hőség, elzárta a csapot, kilépett a kabinból, megtörölközött, majd elment felöltözni.

Hamarosan egy fekete szerelésben indult le, meg akarta keresni a többieket, és ki akarta deríteni, ki az a lány.

Rosalie idő közben megtalálta Carlost. A férfi éppen a folyosón jött vele szemben.

- Tetszett, amit láttál, ifjú árnyvadász? – kérdezte incselkedve. Rose teljesen elvörösödött, majd krákogni kezdett.

- Izé… azt hiszem rossz ajtón mentem be. Nem figyeltem léggé, hogy merre kell mennem. Biztosan eltévedtem.

- Jó felé mentél, nem veled volt a gond. A fiatalok tévedtek kicsit – jött a gúnyos válasz, mire a lány csak pislogni tudott.

- Honnan…? – akarta kérdezni, de Carl csak legyintett:

- Szokd meg. Én mindent tudok - ezzel elindult lefelé a lépcsőn. Rose gyorsan a nyomába eredt. A férfi szavai jártak a fejében: "Tetszett, amit láttál?"

 Ugyan olyan lépcsőn mentek lefelé, mint ami felfelé vezetett, a falakat itt is képek borították. 

Hangokra lett figyelmes, többen beszélgettek.

Próbált kilesni, hátha meglát valamit, de Carl mindent eltakart előle. 

 -Srácok, bemutatom az új társunkat, Rosalie-t - húzta maga mellé a lányt. 

Rose akkor pillantotta meg Lana-t, Jonah-t, a szőke fiút, és Iant is, immár talpon. 

- Ian, minden rendben? - tört ki belőle az első értelmes mondat, mire Carl felnevetett. 

- Igen. Kösz, hogy majdnem meghaltam miattad - válaszolt Ian bosszúsan. 

- Nem akartam, hogy bajod essen. 

- Na, ne ellenségeskedjünk. Rose egy nagyon közeli barátom lánya, és mostantól velünk fog élni. A szobáját már meg is találta - itt szúrósan nézett a szőke fiúra - , és szeretném, ha segítenétek neki mindenben - az utolsó szót különösebben kihangsúlyozta. 

A magas srác gúnyosan megszólalt: 

- Ugye ezt se sem gondolod komolyan? Az egész csaj alig van 150 centi, vasággyal húsz kiló, semmi jelét nem látni rajta, hogy harcos lenne. Meglát egy Falánkot, és sírva rohan el. 

- Alexander, szerintem nagyon nincs jogod ítélkezni. Neked nincs. Az édesanyja nagyon fontos volt a számomra, és őt is egy Falánk ölte meg. És ha jól emlékszem, volt olyan idő, hogy tíz fekvő nem ment egy huzamban - felelt neki hűvösen a férfi.

Alex csak állt, döbbenten meredt rájuk. 

- Most engem ócsárolsz, és ezt véded? - mutatott sértően Rose-ra.

- Ne legyen vita miattam. Talán butaság volt idejönnöm, csak gondot okozok, és... - erőt vett rajta a kétségbeesés. Alexander magasabb volt nála két fejjel, háromszor akkora volt, mint ő. Lana is magas volt, vékony, de izmos. Ian, de még Carl sem panaszkodhattak. Ezzel szemben ő? Egy vékony, gyenge, pöttöm lány.

- Nem! Egyelőre itt a helyed. Ha már bajba sodortál minket, és láthatólag fontos vagy, akkor lássuk, mire vagy képes. Szívesen edzek veled. Már ha nem purcansz ki, persze - viccelődött vele Lana. 

Rose szemei kikerekedtek. Az a lány, aki pár órája még a halálát kívánta, most mellé áll? 

- Köszönöm - suttogta. 

Alex arca megkeményedett, száját összeszorította, szemét lehunyta. Keze ökölbe feszült, mint aki ütni készül. Hirtelen arrébb lökte a vörös lányt, és kiviharzott a szobából. 

Carl összecsapta a tenyerét és megszólalt: 

- Na, vége a cirkusznak, akkor először is Rosalie elhelyezkedik, utána menjetek el vásárolni neki cuccokat, és holnap szerintem kezdhetitek is. Az alapokkal kérlek, ne hajtsd túl. Nekem még van kismillió dolgom, hajrá srácok !

Rose csak nézett, pislogott. Gondolkodni sem volt idege. 

- Hallottad, munkára fel! - szólt Lana.

Sziasztok!

Hát ez a rész olyan lett, amilyen.  Remélem tetszik nektek, köszönöm a majdnem 2,5 ezer megtekintést ! :) Sietek a következő résszel.
 

Chapter three - Mese, mese, mátka

Lana értetlenül meredt a csukott ajtóra. Az előbb még biztos volt benne, hogy Carl szépen elküldi majd a csajt, most meg?! Ölelgeti és majdnem örök hűséget is fogad. Kemény, sértett léptekkel indult vissza a gyengélkedőbe, hogy mindent elmeséljen a két fiúnak.

Rosalie csodálattal nézett szét a hatalmas teremben. Megbabonázta őt az egész Intézet kinézete, de ez valósággal sokkolta. A falak mentén könyvespolcok tucatjai sorakoztak, a mennyezet legalább 3 méter magasan volt, égő rúnák borították. Egy lépcsőn vezette le őt a magas férfi. A szoba hatalmas volt, középen egy nagy mahagóni asztal állt, rajta néhány könyv. Szembe az ajtóval pedig egy ablak. Az egész terem napsütésben úszott. Volt még ott páncélszekrény, földgömb, kardtároló vitrin, ajtók, csigalépcsők, de 

Rose-nak megakadt a szeme egy óriási szobron. Egy angyalt ábrázolt, kezében egy kard és egy kehely volt. A kard hegye egyenesen meredt az ajtóra, mintha az ellenséget akarná éppen megölni. A szobor szemében ősi fájdalom tükröződött, ami megijesztette a lányt. Testét katonai vért borította, fején díszes sisak állt.

- Raziel angyal szobra. Ugye milyen káprázatosan szép? Mióta az Intézet áll, azóta Raziel véd minket. Kezében a Végzet Kelyhe, a Végzet Kardja. A Végzet Tükre sajnos már nem kapott helyet ezen a szobron. Ez a három tárgy hatalmas erővel bír, angyalidézésre használta őket annak idején a nagyapád – meséli a férfi, miközben odasétál a szoborhoz. Rosalie csak áll, és nézi. Próbálja felfogni a hallottakat. Angyalidézés, az ő nagyapja.

- Ó milyen buta vagyok, most biztosan össze vagy zavarodva. Gondolom arra számítottál, hogy elküldünk egy perc alatt, igaz? – nézett le rá kedvesen Carl.

- Őszintén? Igen. És Lana még biztatott is ezzel kapcsolatban, szerintem még most is pukkadozik, amiért nem küldött el. És igen, össze vagyok zavarodva, nem értek semmit, meg vagyok lepődve, de egyben boldog is vagyok, hisz ez volt a célom. És… - a férfi itt félbeszakította.

- Shhh. Ha tényleg maradni akarsz, mindent el kell, hogy meséljek, és semmit nem adhatsz tovább, de talán itt is kell, hogy tartsalak utána. Veszélyes lenne ennyi titokkal az elmédben sétálni úgy, hogy hamarosan tudomást szerezhetnek rólad.

- Tessék? – a vörös lány most már teljesen össze volt zavarodva.

- Maradni akarsz?

- Igen – vágta rá azonnal.

- Akkor jobb lesz, ha leülünk, hosszú lesz – ezzel karon ragadta a pici lányt, és egy fotelhez húzta. Magával szemben leültette, hozott egy-egy csésze teát, majd ő is leült. Csillogó szemekkel kezdett bele a történetbe:

- Sok-sok évvel ezelőtt Johnatan Shadowhunter egy angyal segítségét kérte, mert nem bírt elbánni a Földet megtámadó démonokkal. Az angyal adott a véréből a férfinak, és létrejöttek az árnyvadászok. Félig ember, félig angyal harcosok. Egyre többen lettek, és az évek múlásával erős hadsereget alkottak. Létrehoztak Tanácsokat, Köröket, Csoportokat. Idő közben az Éjszaka Gyermekei, a Linkatrópok, a Tündérek, a Boszorkánymesterek, és más természetfeletti lények kezdtek el terjeszkedni. És lassan kialakultak a szövetségek is, nem harcoltak egymással többé a népek, béke uralkodott. A Démonokat elintézték az Árnyvadászok, a többiek pedig élték a saját, nyugodt kis életüket, miközben a mondének erről semmit sem tudtak.

- Közbe kell szóljak, vámpírok, vérfarkasok, félig angyali teremtmények, és mondének? – meresztette Rosalie a szemét. Azt sejtette, hogy sok mindent nem tud, de eddig vámpírokról talán csak az Alkonyat kapcsán hallott.

- Mondénnek hívjuk azokat az embereket, akik nem tudnak a mágiáról, rólunk- magyarázott kedvesen a férfi.

- Szóval. Hosszú évekig béke uralkodott, majd egy férfi, Valentine, őrült terveken kezdett dolgozni, és mindent majdnem lerombolt. Felesége, Jocelyn terhes volt, démonvért fecskendezett a nőbe, abban bízva, hogy a gyermek majd erősebb, jobb lesz, mint a többi. Egy legyőzhetetlen harcost akart teremteni. A férfi egy másik fiún is kísérletezni kezdett, de neki angyalvért adott. A fiúk megszülettek, Johnatan gonosz lett, szívtelen. Jace pedig túl jó, sebezhető, szerethető. Jocelyn ismét terhes lett, ekkor már egy lánnyal. Idő közben rájött, mit tesz Valentine, és elmenekült. Hamarosan egy tűz során Valentine, és Johnathan meghaltak. Legalább is a nő ezt hitte. Egyedül nevelte a lányát – mesélte Carl visszaemlékezve a régi időkre, történetekre. Eszébe jutott még valami: - vagyis volt egy társa, Lucian-nek hívták, vérfarkas volt. A gyermek, Clarissa, elkezdett Látni, Jocelyn pedig időről időre elvitte őt egy híres boszorkánymesterhez, aki elfedte az emlékeit.

Ahogy telt, múlt az idő, a kislányból nagylány lett, Valentine pedig előkerült. Véres bosszút tervezett. Clarissa közben megismerkedett Jace-szel, szerelmesek lettek. Nagyon sok próbát kellett kiállniuk, mire végre egymáséi lehettek. Először is Édesanyádnak pokoli nehéz volt beilleszkedni az árnyvadászok kemény világába, másodszor pedig Valentine tett róla, hogy ne lehessen boldog a lánya. Először elhitette a fiatalokkal, hogy testvérek, majd kis híján megölte őt Jace, de aztán végül Jace-t ölte meg Valentine. Édesanyád bármit kérhetett volna, de Jace-t kérte, Raziel angyal visszahozta őt.  

Még kis millió megpróbáltatáson kellett átmenniük, de én ezekről már nem igazán tudok.

Tizennégy voltam, mikor meghaltak a szüleim, ide kerültem. A szüleid akkor voltak harminc évesek, édesanyád terhes lett veled. Fiukként szerettek, legalább is azt hiszem. Ahogy teltek a hónapok, elvittek kisebb csatákra, hisz Clary is tizenöt évesen kezdte. Nem harcolhatott tovább, megvárta, amíg megszületsz. Nem bírta magára hagyni Jace-t, ismét harcolni kezdett.

Nem akarta, hogy árnyvadász legyél, ő is védeni akart téged, úgy, mint ahogy őt védték.

Nagyon sok időt töltött veled is, de amikor csatára került a sor, rohant. Három éves voltál, amikor meghalt, könyörgött, hogy segítsek, ne hagyjam, hogy bántódásod essen. Egy Falánk démon ölte meg.

Átadtalak egy mondén barátomnak, megbíztam őt, hogy neveljen fel. Figyelemmel kísértem az életedet, évente beszéltem vele telefonon. És amikor csak úgy megjelentél, tudtam, hogy nagylány lettél – fejezte be a szomorú beszámolót Carl. 

Rosalie-ra tekintett, de semmit nem tudott kiolvasni a lány tekintetéből. Mereven nézett előre, és aprókat rázott a fején. Vörös haja csak úgy lebegett.

Rose nem tudott hirtelen ennyi információt feldolgozni. Ennyi gonoszság, ennyi fájdalom, az anyjának fontosabb volt a harc, mint a saját gyereke… a drámai szerelmi történet, híres rokonok. Egyre vadabbul kezdte rázni a fejét, majd könnyek törtek elő belőle.

- Hogy lehetett fontosabb neki a harc, mint én? Hogy lehetett ennyi gonoszság a világban? Miért nem szeretett? És maga, miért nem keresett?! – emelte fel hisztérikusan a hangját. Szeméről lassan kezdett fekete patakokban folyni a könnyel keveredett festék.

- Shhh. Nyugodj meg kérlek. Mindennél jobban szertetett, de Jace-t sem akarta egyedül hagyni. Ha kerestelek volna, nem tudom, hogy reagáltál volna. Lehet, hogy rendőrt hívtál volna. Ezért ne haragudj rám! – magyarázott a szőke férfi, miközben nyugtatóan simogatni kezdte a lány kezét.

- És akkor most mi legyen? – törölte meg a szemét a lány. Abban bízott, hogy kicsit tűrhetőbb lesz a külseje, de a férfi mosolya elárulta, csak még jobban szétkente a festéket.

- Most? Megkeresed szépen a szobádat, adok egy rakat pénzt, elmész, bevásárolsz magadnak, otthonossá teszed a szobád, összeismerkedsz a többiekkel, és szép lassan beolvadsz közénk. Ha persze ezt szeretnéd.