Chapter three - Mese, mese, mátka

Lana értetlenül meredt a csukott ajtóra. Az előbb még biztos volt benne, hogy Carl szépen elküldi majd a csajt, most meg?! Ölelgeti és majdnem örök hűséget is fogad. Kemény, sértett léptekkel indult vissza a gyengélkedőbe, hogy mindent elmeséljen a két fiúnak.

Rosalie csodálattal nézett szét a hatalmas teremben. Megbabonázta őt az egész Intézet kinézete, de ez valósággal sokkolta. A falak mentén könyvespolcok tucatjai sorakoztak, a mennyezet legalább 3 méter magasan volt, égő rúnák borították. Egy lépcsőn vezette le őt a magas férfi. A szoba hatalmas volt, középen egy nagy mahagóni asztal állt, rajta néhány könyv. Szembe az ajtóval pedig egy ablak. Az egész terem napsütésben úszott. Volt még ott páncélszekrény, földgömb, kardtároló vitrin, ajtók, csigalépcsők, de 

Rose-nak megakadt a szeme egy óriási szobron. Egy angyalt ábrázolt, kezében egy kard és egy kehely volt. A kard hegye egyenesen meredt az ajtóra, mintha az ellenséget akarná éppen megölni. A szobor szemében ősi fájdalom tükröződött, ami megijesztette a lányt. Testét katonai vért borította, fején díszes sisak állt.

- Raziel angyal szobra. Ugye milyen káprázatosan szép? Mióta az Intézet áll, azóta Raziel véd minket. Kezében a Végzet Kelyhe, a Végzet Kardja. A Végzet Tükre sajnos már nem kapott helyet ezen a szobron. Ez a három tárgy hatalmas erővel bír, angyalidézésre használta őket annak idején a nagyapád – meséli a férfi, miközben odasétál a szoborhoz. Rosalie csak áll, és nézi. Próbálja felfogni a hallottakat. Angyalidézés, az ő nagyapja.

- Ó milyen buta vagyok, most biztosan össze vagy zavarodva. Gondolom arra számítottál, hogy elküldünk egy perc alatt, igaz? – nézett le rá kedvesen Carl.

- Őszintén? Igen. És Lana még biztatott is ezzel kapcsolatban, szerintem még most is pukkadozik, amiért nem küldött el. És igen, össze vagyok zavarodva, nem értek semmit, meg vagyok lepődve, de egyben boldog is vagyok, hisz ez volt a célom. És… - a férfi itt félbeszakította.

- Shhh. Ha tényleg maradni akarsz, mindent el kell, hogy meséljek, és semmit nem adhatsz tovább, de talán itt is kell, hogy tartsalak utána. Veszélyes lenne ennyi titokkal az elmédben sétálni úgy, hogy hamarosan tudomást szerezhetnek rólad.

- Tessék? – a vörös lány most már teljesen össze volt zavarodva.

- Maradni akarsz?

- Igen – vágta rá azonnal.

- Akkor jobb lesz, ha leülünk, hosszú lesz – ezzel karon ragadta a pici lányt, és egy fotelhez húzta. Magával szemben leültette, hozott egy-egy csésze teát, majd ő is leült. Csillogó szemekkel kezdett bele a történetbe:

- Sok-sok évvel ezelőtt Johnatan Shadowhunter egy angyal segítségét kérte, mert nem bírt elbánni a Földet megtámadó démonokkal. Az angyal adott a véréből a férfinak, és létrejöttek az árnyvadászok. Félig ember, félig angyal harcosok. Egyre többen lettek, és az évek múlásával erős hadsereget alkottak. Létrehoztak Tanácsokat, Köröket, Csoportokat. Idő közben az Éjszaka Gyermekei, a Linkatrópok, a Tündérek, a Boszorkánymesterek, és más természetfeletti lények kezdtek el terjeszkedni. És lassan kialakultak a szövetségek is, nem harcoltak egymással többé a népek, béke uralkodott. A Démonokat elintézték az Árnyvadászok, a többiek pedig élték a saját, nyugodt kis életüket, miközben a mondének erről semmit sem tudtak.

- Közbe kell szóljak, vámpírok, vérfarkasok, félig angyali teremtmények, és mondének? – meresztette Rosalie a szemét. Azt sejtette, hogy sok mindent nem tud, de eddig vámpírokról talán csak az Alkonyat kapcsán hallott.

- Mondénnek hívjuk azokat az embereket, akik nem tudnak a mágiáról, rólunk- magyarázott kedvesen a férfi.

- Szóval. Hosszú évekig béke uralkodott, majd egy férfi, Valentine, őrült terveken kezdett dolgozni, és mindent majdnem lerombolt. Felesége, Jocelyn terhes volt, démonvért fecskendezett a nőbe, abban bízva, hogy a gyermek majd erősebb, jobb lesz, mint a többi. Egy legyőzhetetlen harcost akart teremteni. A férfi egy másik fiún is kísérletezni kezdett, de neki angyalvért adott. A fiúk megszülettek, Johnatan gonosz lett, szívtelen. Jace pedig túl jó, sebezhető, szerethető. Jocelyn ismét terhes lett, ekkor már egy lánnyal. Idő közben rájött, mit tesz Valentine, és elmenekült. Hamarosan egy tűz során Valentine, és Johnathan meghaltak. Legalább is a nő ezt hitte. Egyedül nevelte a lányát – mesélte Carl visszaemlékezve a régi időkre, történetekre. Eszébe jutott még valami: - vagyis volt egy társa, Lucian-nek hívták, vérfarkas volt. A gyermek, Clarissa, elkezdett Látni, Jocelyn pedig időről időre elvitte őt egy híres boszorkánymesterhez, aki elfedte az emlékeit.

Ahogy telt, múlt az idő, a kislányból nagylány lett, Valentine pedig előkerült. Véres bosszút tervezett. Clarissa közben megismerkedett Jace-szel, szerelmesek lettek. Nagyon sok próbát kellett kiállniuk, mire végre egymáséi lehettek. Először is Édesanyádnak pokoli nehéz volt beilleszkedni az árnyvadászok kemény világába, másodszor pedig Valentine tett róla, hogy ne lehessen boldog a lánya. Először elhitette a fiatalokkal, hogy testvérek, majd kis híján megölte őt Jace, de aztán végül Jace-t ölte meg Valentine. Édesanyád bármit kérhetett volna, de Jace-t kérte, Raziel angyal visszahozta őt.  

Még kis millió megpróbáltatáson kellett átmenniük, de én ezekről már nem igazán tudok.

Tizennégy voltam, mikor meghaltak a szüleim, ide kerültem. A szüleid akkor voltak harminc évesek, édesanyád terhes lett veled. Fiukként szerettek, legalább is azt hiszem. Ahogy teltek a hónapok, elvittek kisebb csatákra, hisz Clary is tizenöt évesen kezdte. Nem harcolhatott tovább, megvárta, amíg megszületsz. Nem bírta magára hagyni Jace-t, ismét harcolni kezdett.

Nem akarta, hogy árnyvadász legyél, ő is védeni akart téged, úgy, mint ahogy őt védték.

Nagyon sok időt töltött veled is, de amikor csatára került a sor, rohant. Három éves voltál, amikor meghalt, könyörgött, hogy segítsek, ne hagyjam, hogy bántódásod essen. Egy Falánk démon ölte meg.

Átadtalak egy mondén barátomnak, megbíztam őt, hogy neveljen fel. Figyelemmel kísértem az életedet, évente beszéltem vele telefonon. És amikor csak úgy megjelentél, tudtam, hogy nagylány lettél – fejezte be a szomorú beszámolót Carl. 

Rosalie-ra tekintett, de semmit nem tudott kiolvasni a lány tekintetéből. Mereven nézett előre, és aprókat rázott a fején. Vörös haja csak úgy lebegett.

Rose nem tudott hirtelen ennyi információt feldolgozni. Ennyi gonoszság, ennyi fájdalom, az anyjának fontosabb volt a harc, mint a saját gyereke… a drámai szerelmi történet, híres rokonok. Egyre vadabbul kezdte rázni a fejét, majd könnyek törtek elő belőle.

- Hogy lehetett fontosabb neki a harc, mint én? Hogy lehetett ennyi gonoszság a világban? Miért nem szeretett? És maga, miért nem keresett?! – emelte fel hisztérikusan a hangját. Szeméről lassan kezdett fekete patakokban folyni a könnyel keveredett festék.

- Shhh. Nyugodj meg kérlek. Mindennél jobban szertetett, de Jace-t sem akarta egyedül hagyni. Ha kerestelek volna, nem tudom, hogy reagáltál volna. Lehet, hogy rendőrt hívtál volna. Ezért ne haragudj rám! – magyarázott a szőke férfi, miközben nyugtatóan simogatni kezdte a lány kezét.

- És akkor most mi legyen? – törölte meg a szemét a lány. Abban bízott, hogy kicsit tűrhetőbb lesz a külseje, de a férfi mosolya elárulta, csak még jobban szétkente a festéket.

- Most? Megkeresed szépen a szobádat, adok egy rakat pénzt, elmész, bevásárolsz magadnak, otthonossá teszed a szobád, összeismerkedsz a többiekkel, és szép lassan beolvadsz közénk. Ha persze ezt szeretnéd.