Chapter five - Nem is olyan rossz ez... Vagy mégis?

A kezdeti sokk szép lassan felszívódott Alex és Carl távozásával. Ian és Jonah szó nélkül meredtek hol egymásra, hol a két lányra. Lana törte meg a csendet.
- Oké. Szerintem éltünk már át ennél keményebb dolgokat is, megbirkózunk vele. Én személy szerint nem vagyok ellened, de Ian miatt még fogsz kapni - viccelődte el a végét a szőke lány. Rosalie ekkor vette csak igazán szemügyre, hogy hol is van. Az Intézet konyhájának látványa tárult a szeme elé. Modern bútorok, háztartási gépek, fehér falak. Teljesen otthonos, barátságos volt az épület többi részéhez képest.
- Lana, köszönöm, hogy megvédtél meg minden - kezdte volna a vörös lány, de a másik leintette.
- Gyere, megkeressük a szobád, hagyom hogy körbenézz, kölcsönadom ideiglenesen a cuccaimat, mert Carl elspekulálta magát, este kilenc van, a boltok zárva vannak. És ha fáradt vagy, akkor pihenhetsz, ha pedig van kedved, megnézhetjük az alapokat. Vagy amit szeretnél - veszett el a végére maga Lana is a hosszú mondandójában.
- A szoba jó ötlet, és azt hiszem van kedvem az edzéshez - felelte Rosalie mosolyogva.

*Rosalie*

Alig tértem még magamhoz ebből az egész révületből, és máris belevágunk a közepébe? Nagyon furcsa, hihetetlen ez az egész.
- Van valami cuccod amit elhoztál otthonról? - kérdezte Lana. Pirulva sütöttem le az arcomat, hisz voltam olyan buta, hogy egy szál semmivel nekivágtam a nagyvilágnak.
- Semmi - préseltem ki magamból, mire felnevetett.
- Gondoltam.
Követtem a magas lányt végig a folyosón, fel a lépcsőn, el egészen az ismerős ajtóig. Útközben már nem álltam meg, tudtam hogy Lana-t zavarná, hogy bámészkodok.
Mikor benyitott az ajtón, megtorpant.
- Britany, minden rendben? Mi történt? - rohant oda a földön kuporgó lányhoz. Ó igen, a vértől vörös körmök és barna haj.
- Nem lényeg... magamra hagynál? - ezt a pillanatot választottam megfelelőnek ahhoz, hogy közelebb menjek, mire Britany felnézett. Gyönyörű arcát fekete festék csúfította el, szemei vörösek és dagadtak voltak a sírásról, szégyenében felsírt. Kötelességemnek éreztem a tudtára adni, hogy a titkát megtartom.
- Britany, nem találkoztunk még, de nem szeretem az ilyesfajta negatív első találkozásokat. Rosalie vagyok, közétek fogok tartozni, és idővel majd képes leszek arra is, hogy fizikailag is megvédjem azokat, akik fontosak a számomra, nem csak szavakkal - nagyon elcsépeltnek éreztem amit mondtam, de egy utolsó könnycsepp legördült az arcán, majd elmosolyodott.
- Köszönöm.
Lana furán nézett rám, de nem vettem róla tudomást.
- Szerintem hagyjuk magára Britany-t, szerintem nem segítünk neki azzal, hogy bámuljuk - húztam kifelé a szőke lányt. Most vettem észre, hogy feszülős toppja látni engedte egész karját. Bőre világos, tele fekete Jelekkel. Idővel talán nekem is lesz.
- Oké, ez fura volt. Nem tudom mi történt. Akkor keresünk neked egy másik szobát. Ez jó is lesz, közel vagy a többiekhez - ezzel benyitott pár ajtóval arrébb. A szoba tágas volt, meleg. A falakat bézs tapéta fedte, a sarokban méretes ágy díszelgett, pipereasztal, szekrénysor, ablak, és egy kis ajtó egy saját fürdőszobával.
- Wáó. Ez az enyém? - hüledeztem, mire Lana nevetett.
- Igen. Azt hiszem kedvelni foglak. Oké, a ruháidat lecseréljük, a hajadat felkötjük, és máris kezdhetjük. Először is letesztelem mennyit bírsz. Kövess - az utolsó szónál kiiramodott a szobából. Egy röpke pillanatig csak álltam bambán, majd utána indultam. Mikor megláttam, hogy már a folyosó végén fut, rohanni kezdtem. Kecsesen szökdelt le a lépcsőn, kapaszkodás nélkül, míg én zajosan, a korlátot markolva. A lépcső aljánál visszanézett sunyi vigyorral az arcán, majd jobbra futott. Koncentrálva, hogy ne csússzak el a szőnyegen, futottam utána. Cipőm sarka hangosan kopogott, hajam csapdosta a hátamat. A levegőt egyre gyorsabban szedtem, mire Lana hirtelen eltűnt. Két irányba mehetett, rövid tétovázás után jobbra indultam. Megláttam a folyosó végénél jobbra kanyarodni. Sprintelni kezdtem, hogy behozzam a lemaradásomat, de mire a sarokhoz értem, már ismét eltűnt. Csalódottan fújtam ki a levegőt, mikor tudatosult bennem, gyenge vagyok. A méregből merített újult erőmmel futni kezdtem, éreztem, hogy a vér dobol a fülemben, az adrenalin száguld az ereimben. Talán utolérem, ha nagyon sietek. Lábaimat egyre nehezebben raktam egymás elé, tüdőm égett.
Befordultam az utolsó sarkon, itt volt a folyosósorozat vége, Lana pedig vigyorogva állt előttem.

- Meg akarsz ölni?! - keltem ki magamból fulladozva, mire ő csak kuncogott. Még csak lihegni sem lihegett.
- Teszteltelek, mennyire bírsz futni. Ez az alap, ha futni nem bírsz, meghaltál. Egész jól bírtad, gyorsan futottam, és én vagyok a leggyorsabb közülünk - magyarázta, miközben én összerogytam a hideg járólapon. A tüdőm ki akart szakadni a helyéről, a torkom lángolt.
- Nem lesz ez így jó... - suttogtam inkább magamnak, mint neki.
A szőke lány közben bement az egyik ajtón, intett, hogy kövessem. Odabent dohos szag volt, szekrények, polcok borítottak mindent. Odament az egyik hatalmas világosbarna szekrényhez, és előkotort belőle egy halom ruhát. Fekete pólókat, toppokat, vékony nadrágokat. A következő szekrényben cipőket kezdett túrni.
- Hányas a lábad?
- Harmincnyolc - feleltem egyszerűen. Végre úgy éreztem, van okom örülni, hisz kapok ruhákat.
- Ennyi cucc elég lesz? - mutatott rá a méretes halomra.
- Persze. Köszönöm - markoltam bele. Ekkor vettem észre, hogy kényelmes edzőcipők helyett egy legalább tizenöt centi magas acélsarkú bőrcsizma díszeleg a kezemben.
- Ezt arra az esetre, ha egy kis démonölés után partizni támad kedvünk? - böktem a lábbelik irányába a fejemmel, mire kerek szemekkel tekintett vissza rám.
- Oké, hogy eddig mondiként éltél, oké, hogy itt leszel velünk, és oké, hogy semmit nem tudsz, de kérlek... a csizma egyik sarka ezüst, a vérfarkasok ellen, a másikkal meg vámpírt ölsz.
- Ó én kérek elnézést. Otthon a legmodernebb, legmárkásabb cipőkre sincs ráírva, hogy : használat: Jobb sarokkal vámpírt ölj, ballal vérfarkast - gúnyolódtam vele.
- Nagyon kis vicces vagy. Majd amikor harcolni kell, akkor legyen ilyen jó humorod - vágta hozzám a szavakat, majd kiiramodott a szobából. Nagyszerű, ezt is sikerült jól elcsesznem.
Gyors léptekkel végigmentünk az Intézeten, fel a szobámig. Ott engedélyt kaptam, hogy átöltözzek, a magassarkút hagyhattam pihenni egyelőre.

Mikor megláttam a fekete toppot, szólni akartam, hogy kicsi lesz. Ránéztem a méretre, M. Akkor mégsem lehet kicsi. Belebújtam, és kellemes meglepetés ért. Finom anyaga barátságosan simult a testemre, kiemelve az alakom. A nadrág hasonlóan kényelmes volt. Hajamat hátrafontam, a végét pedig elkötöttem, hogy ne zavarjon.

Büszkén mentem ki, de csak egy cetli várt. Elkezdtem futni, igyekezz.
Ezt nem hiszem el. Mezítláb kezdtem rohanni, automatikusan kanyarogtam. Lépteim még mindig hangosak voltak, de próbáltam beosztani az energiám. A lépcső alján ott állt Lana, gonosz vigyorral az arcán, majd futni kezdett. Bírtam a tempóját, úgy futott, hogy tudjam követni. Az útvonalat véletlenül sem tudtam volna megjegyezni, mert annyi folyosó, lépcső volt, hogy belezavarodtam. Lementünk az alagsorba, izzadtság, hintőpor, és szappanszag terjengett a levegőben.
- Na Rosalie, üdv az árnyvadászok világában - mondta, miközben elállt az utamból.
A szemem elé terülő látvány borzasztó volt.

Hatalmas szőnyegek feküdtek tisztes távolban egymástól, egyik mellett kardok sorakoztak, másik közepén kötelek lógtak a plafonról. Volt homokos placc, volt akadályokkal teli.
Mint valami kínzókamra, komolyan. Elfogott a rémület.





Na hát sziasztok!
Nagyon sokára hoztam meg ezt a részt, de nem tudtam mikor írni. A családban voltak gondok, és ez elvettem az időmet. Ez a rész kicsit gyengusz lett szerintem, ne haragudjatok. Igyekszem összeszedni magam. Köszönöm a komikat, és a 2800 megtekintést :)

Puszi, Nady.